Szabadság!

Eljött az idő, végre a jól megérdemelt szabadságom töltöm már pár órája. Holnap reggel némi shoppingolás után kimegyek a reptérre és irány Graz!
Az időjárással kicsit beszoptam mint tudjuk, de most már nem érdekel, ez van. Mivel 12 napig nem nagyon leszek net közelben, ezért nem biztos, hogy sok bejegyzést, vagy csiripet jegyzek, de majd utána, ha visszajöttem.

Tegnap ugye adtam még egy esélyt a domainemnek, hogy hátha jó lesz, de nem. Reggel 10 után ismét nem engedett be admin felületre…
Délután aztán elhatároztam, hogy írok nekik egy mailt, hogy találjanak nekem rá megoldást, ha már fizetek érte. A support oldalon viszont találtam egy live chat-et, amiről azt gondoltam, hogy jobb lesz.
Így is lett, két perc alatt megoldódott a probléma.

Mivel most megy az oldal és igazság szerint ez már így is marad, ezért másodszor is bejelentem a költözést. Akit továbbra is érdekel amit írok, az ápdételje a könyvjelzőjét, mert a következő posztot már oda írom:

www.canissa.com

A főoldal még “fejlesztés alatt” van, mert más terveim is vannak a blogon kívűl. A blog felület gyakorlatilag kész, de minden változik…

Lassan, de biztosan…

Adtam még egy esélyt a domainemnek.
Ugye, egy hónapja mikor először beharangoztam, akkor mindennap “valami tönkrement”, mert este felpakoltam a cuccot, de másnap délután már 403-as hiba fogadott. Most rááldoztam az estémet, hogy újra megcsinálom, de ha holnap délután nem lesz ott ahol van, akkor végleg leteszek róla. Találtam egy nekem tetsző sablont, jelenleg a “free” formáját használom, de ha megmarad az oldal, akkor megveszem a fizetőset.

Holnap még munka, holnapután már utazom haza. Amikor augusztusban visszajövök akkor kiderül mi lesz, megmarad-e, vagy sem.
Még egy lesifotó búcsúzóul:

Valami készül…

A sneak peek:

Gondolatok tekerés közben

Ma délután kiváló idő adódott egy kis biciklizéshez.
Aránylag hosszabb távra mentem, kitekertem a reptérre.

Hirtelen jött az ötlet, nem volt tervben. Annyira várom már, hogy felszálljon a repülő, hogy szinte egész nap arra gondoltam. Rámfér már egy kis szabadság, idén még gyakorlatilag nem is voltam. Nizza az csak hétvégi kiruccanás volt.
Elindultam hát Sawbridgeworth irányába, ami a következő kisváros. A kórházon kívül gyakorlatilag semmi nincsen benne, még vásárolni is ide kellene jönnöm ha ott laknék. Amikor elkezdtem keresni lakást, akkor Sawbridgeworth volt a másik hely ami még szóba jöhetett volna.
Ha a városkában nincs is semmi érdekes, azért a határában van valami.
Méghozzá a Beckingham Palace. Nem, nem írtam rosszul, ez a Beckham házaspár rezidenciája.

’99 előtt önkormányzati gyermekotthonként működött, de miután David elvette Victoria-t, azután megvette az épületet. Az a hír járja, hogy még sohasem járt itt, bár én ezt azért nehezen hiszem el. Ahogy elgurultam a kocsibejáró előtt újra felötlött bennem a gondolat ami kábé két hónapja is, hogy venni kellene lakást, nem bérelni. És ahogy elkezd gondolkodni az ember, halad előre vele, újabb kérdések merülnek fel. Most már nem az, hogy “mit keresek én itt”, azok az idők már elmúltak, hanem inkább a jövővel kapcsolatosak.
Az itteni jövővel.

Van egy nagyon jó barátom otthon, akit a távolság miatt ritkán láttam, Pesten lakik. Annak idején segített nekem ha tudott. Aztán mikor kijöttem ide, akkor hirtelen megszakított velem minden kapcsolatot, megkért, hogy ne keressem többé. Megszeppentem. Jobban belegondolva a dolgokba, így utólag már megértem, hogy miért tette. Bevallom derekasan, otthon az utolsó 3-4 évben egy csődtömeg voltam. Gyakorlatilag nem volt életem, melóztam, vagy ültem otthon. Ehhez ugye nagyban hozzájárult az anyagi helyzetem is, ami nem engedett meg nekem nagy ficánkolást. Vele az internet segítségével gyakran beszélgettünk, de míg neki felfelé íveltek a dolgai addig én csak panaszkodni tudtam, ha kérdezett. Lehet én is ezt tettem volna a helyébe, amit ő tett. Közben az is meglehet, hogy ezzel a lépésemmel, hogy kijövök Angliába nyelvtudás nélkül, végleg letett rólam. Ami természetesen benne volt a pakliban, mert mi lett volna akkor, ha pár hét múlva haza kell menjek, mert vagy nem találtam munkát, vagy kommunikációs nehézségekbe ütköztem volna mindenütt. Gondolom azt már végképp nem akarta volna hallgatni.
Igen, ez olyan dolog amilyen, de én most már megértem.

Teltek múltak a hetek, hónapok, én nem kerestem őt, ő sem engem.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy életem első állásinterjúja előtt állok. Otthon nem volt interjúm sosem, nem olyan munkát végeztem ahova feltétlen szükséges az. Emlékszem, talán egy fél évvel a kijövetelem előtt megkértem őt, hogy írjon nekem egy önéletrajzot meg egy levelet, mert másik munkát kerestem már folyamatosan. Annyira nem volt fogalmam ezekről a dolgokról, hogy még ezt se tudtam hogyan kell megírni. Nemsokkal rá pedig interjúra mentem, idegen nyelven, a Sony-hoz.

Büszke voltam magamra mikor megkaptam az állást és gondoltam rá, hogy írok neki iwiw-en, hogy mi történt, de nem tettem, tiszteletben tartottam az akaratát. Nem sokra rá viszont az élet úgy hozta, hogy ismét beszéltünk, sajnálatos módon egy tragédia miatt. Párszor beszéltünk utána is, meséltem neki mi történt. Nem tudom, hogy ő mit gondol rólam, de talán visszatért a hite, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon. Talán ezért is próbálja meg úgy szervezni a dolgait jövő héten, hogy tudjunk otthon találkozni.

Na, de vissza a biciklire.
Meddig leszek én itt?
Mit csinálok otthon?
Hol fogok élni, lakni otthon?
Mert ha haza is megyek akkor már nem nagyon hiszem, hogy Nagykanizsa lesz a város ahol letelepszem. Legalábbis ahogy a dolgok most állnak.

Amíg ezeken gondolkodtam be is értem Bishop Stortford-ba, ahol inkább nézelődtem, mint gondolkodtam. Itt már szinte a házak tetejét súrolja a sok Boeing. Áttekertem gyorsan Stanstead Mountfichet,be és ott a kertek alatt ki a reptér kerítéséig.

Leültem a fűbe, elővettem a szendvicsem és a vizem.
Pár perc múlva hátra dőltem a fűbe és néztem a felettem landolni készülő gépek hasát. Boeing, Airbus, Airbus,Boeing, Boeing, Airbus…

Na már megint ki ez?

Mikor csörög a telefon és csak egy számot ír ki név helyett a készülék, akkor gyakran teszem fel én is a kérdést magamnak: ki a fene ez megint?
Az ilyen hívásokban az a legszebb, hogy általában a leglehetetlenebb időpontokban érkeznek be. Gyakorlatilag mindig munka közben, vagy ha emberek közt vagyok, de sosem akkor, mikor mondjuk itthon ülök. Én nem veszem fel ezeket a hívásokat, mert az elmúlt időben értelmes hívás még nem volt, bár egyszer valaki vonalas telefonról hívott akit ismerek, de ezért azt se vettem fel. Azt szeretem még, amikor ugyanaz a szám napjában többször is keres, akár egy héten keresztül.
Most viszont megoldódik egy rejtély, ugyanis találtam egy oldalt, ahova csak begépelem a számot és már mutatja is ki hív. Vagyis csak akkor mutatja, hogyha valaki már megosztotta. A phoneowner.info egy közösségi oldal ugyanis, ahol megoszthatod a tapasztalataid ebben a témában. Ahogy belenéztem, több országból vannak itt telefonszámok, a java telemarketinges. Nem tudom magyar számok vannak-e mert nem ismerek egy ilyen számot sem otthonról.

Ja, amúgy a mostanában ‘zaklató’ két szám kilétére fény derült, az egyik egy Sky forgalmazó a másik pedig a Carphone Warehouse, úgyhogy mostantól egyből kinyomom őket a picsába.

Az élet apró örömei…

Nyugaton a helyzet változatlan

Tegnap utaltam rá, hogy írok ma egy kicsit az élősködőkről.

Anglia szerencsésebb helyzetben van Magyarországnál újságírás terén. Próbáljuk csak meg, hogy mik jönnek be a következő url-el begépelése után az enter leütésére:

- index.co.uk
- origo.co.uk
- hirszerzo.co.uk
- stop.co.uk

Hát igen, gyakorlatilag semmi.

Itt az újságok azt írják meg ami van, ami történik, nem pedig pár ultraszélsőséges balliberális véleménye szabja meg egy ország gondolkodását. Őket itt is ugyanúgy megvetik, mint bárhol máshol, ahol normálisan gondolkodó emberek (is) élnek. Igaz bekerültek a parlamentbe itt is, ráadásul kormányzati oldalon, de mindenhol vannak emberek a sötét oldalról.

Szóval tegnap megjelent egy cikk a The Evening Standard-ben, ahol arról írnak, hogy menekültet élnek milliomos körülmények között. Főszerepben egy szomáliai menekült házaspár, hét (7) gyerekkel. Ők egy több, mint kétmillió fontot érő három emeletes, öt szobás házban tengetik az életüket, segélyből. A ház egy jó helyen van, azért költöztek, mert nem tetszett nekik az előző otthonuk, a környék, a boltok, az iskola. Az előző házért 900 fontot kaptak az önkormányzattól hetente, ezért pedig már 2000-t (!). A ház előzőleg 1050 fontért volt hírdetve, tehát a családnak heti 950 fontja marad a megélhetésre. Ez havi szinten ugye 3800 font, amiből heten szépen meg lehet élni. Hasonlításképp én a múlt héten kábé 50-60 fontot költöttem utazásra, kajára vagyis megélhetésre.
A szomáliai házaspár ráadásul munkanélküli, a 42 éves férfi másfél éve vesztette el a munkáját, az asszonynak gyanítom sosem volt.

Gyakran hallom, hogy az emberek inkább nem jönnek Angliába, mert hogy félnek, hogy az angolok nem szeretik a bevándorlókat, félnek a BNP-től, meg hasonló dolgok. A helyzet az, hogy ebben van is valami, de amíg rendesen dolgozol és fizeted az adót és járulékokat, fizeted a számláid, addig teljesen egyenrangúként viselkednek. Engem nem egyszer dícsértek már meg angolok, hogy igenis jól csinálom ahogy élek, kiveszem a részem mindenből. A másik az úgynevezett fajgyűlölet. Van gyűlölet az angolokban a feketék iránt, persze nem mindegyikben és egyáltalán nem a bőrük színe miatt, mert ugyanúgy lenézik a tróger fehéreket, még ha azok angolok is. Hanem azért mert lusták, élősködők. Hozzá kell tegyem gyorsan, hogy tisztelet a kivételnek, mert vannak feketék akik rendesen dolgoznak, nem segélyen élősködnek, fizetik az adót. Többet ismerek én is személyesen, akiket a barátaimnak is tudhatok. Ám a java sajnos nem ilyen, ezt három év tapasztalata után kijelenthetem.

Amúgy a segélyezési rendszert most alakítják át. Eddig heti 2000 font volt a maximálisan adható segély, ezután heti 400 font lesz, kisebb lakásokra pedig kevesebb. Nem is értem minek adtak annyit…

Egyik ismerősöm tanárnőként dolgozik egy, a munkaügyi hivatallal együttműködő iskolában. Olyanok járnak oda, aki segélyért folyamodtak, de feltételként a nyelvtanulást szabták meg nekik. Nevetséges, de a legtöbbje még írni sem tud, mert afrikai menekültek és vagy sosem tanultak írni, vagy csak arabul tudnak. A legtöbbje autóval érkezik az iskolába…
Annyi szobás házban laknak ahányan vannak és ha kisebbet akarnak nekik adni, akkor előveszik a támadhatatlan érvet, a vallást. A vallásukra hivatkozva mindent elérnek és ezzel Európa meg is ássa a saját sírját.

Csak egy buta kis példa, nálunk a cégnél lassan két éve megtiltották a sapka viselését munka közben. Indokként az volt felhozva, hogy “nem néz ki professzionálisan”. Managerem odajött akkor és beszélgettünk kicsit róla, mivel én mindig sapkáztam. Civilben elmondta, hogy igencsak hülyén néznek ki a mindenféle turbánosok, meg a mittoménmilyen fejfedőt viselők. A szabály életbe lépésének napján egy felhívás került ki a falra, miszerint mindenféle “head gear” tiltott mától a cégnél ezalól kivételt képeznek a vallási okokból viselt darabok.
Magyarul én, meg egy másik srác, nem hordhatjuk többé a baseball sapkánkat, viszont az összes többi, akik turbánt viseltek azok igen.
Szép, gratulálok.

Visszatérve az újságírásra, itt nem divat az, hogy elhallgassuk az elkövetők nemzetiségét. Mindennap van az újságokban valami hír gyilkolásról, késelésről, ahol ott a neve és néha a képe is az elkövetőknek. Érdekes, hogy a 90-95%-a ezeknek a híreknek feketékről és/vagy arabokról szól. Természetesen fehérek is szerepelnek a hírekben, nincs elhallgatás. Csak a százalékok ugye…
Az Index-szel ellentétben itt ki merik írni a cigányok származását is, sőt, egyenesen cigány pokolról beszélnek a lapok.
Nincs megkülönböztetés, kettős mérce, elhallgatás, elhazudás.
Nincs Index.
Nincs vérforralás, nincs háborgás az utcán.
Viszont a rendőrnek van tisztelete.

Rend van.

A Zimány Linda-ügy margójára

Felforrósodott a levegő a mi drága Zinda Limányuk körül, már vártuk!
Szar dolog amikor az ember elveszti a melóját, senki nem örülne neki. De amíg a pórnép ilyenkor másik munkát próbál felkutatni, Linduska inkább botrányt okoz. Na de ne rohanjunk ennyire előre.

A “mi kapcsolatunk” Lindával már nem mai dolog, a világhír elé tehető. Nem sokkal, pár évvel előtte költöztem a környékre ahol ő is lakott. Csak egy lépcsőház választott el minket, így elég gyakran láttam őt. Persze akkoriban még mint átlag halandó élt, igaz, jó ha volt 10 éves. Sok ember elment mellette a későbbi évek folyamán, nem keltett feltűnést. Aztán mindez egy csapásra megváltozott amikor a Kecskés Tibor elkezdett oda járni liliomot tiprani.

Linda szülei nem hasonlítanak egymásra és ezt nem azért mondom, mert az egyik nő a másik meg férfi. Apja normális arc, amikor egyszer feltörték a kocsim december 30-án éjjel, akkor reggel odajött hozzám a parkolóba beszélgetni. Együtt vártuk a pár óra múlva kiérkező rendőröket, akik valamiért a füvön keresztül érkeztek, ráadásul az egyikük segg részeg volt. Én több, mint három órát vártam, kezdtem fázni, meg egyéb dolgaim is akadtak, ő pedig felajánlotta, hogy menjek fel a lakásba addig ottmarad. Rendes ember.

Britni (opsz!) anyja már más tészta. Kutyát sétáltatott egyik délután, természetesen póráz nélkül. Valami pincsi vagy mi volt nekik. Én a szomszédommal voltam lent az ő kutyájával és a két jószág össze akart kapni. Szomszédom, kinek kutyája pórázon volt, elkezdett kiabálni a nővel, hogy ugyan miért nem köti már meg azt a kutyát? Szó szót követett, majd a nő elővette az adu ászt, feltette a kérdést: tudja ki vagyok én, tudja ki vagyok én??
Egymásra néztünk a szomszédommal és szétröhögtük a fejünket…

Linda több dologra is lehet jó példa, kettőt emelnék ki. Elsőként Linda van annyira jó nő, hogy kiváló példa miért ne legyünk buzik. Csinos meg kell hagyni, viszont Magyarországon (szerencsére) százával futkosnak a hasonló lányok, csak nem mindenkit tolnak hátulról. Izé… Na mindegy, érted. A másik pedig, hogy hogyan legyünk úgy ismertek, hogy senki ne tudja miből élünk, mit csinálunk. Gyanítom, hogy a másodikra ő a legjobb példa az országban.

A Kecskés-korszakban Lindánk nagyon szeretett reflektorfényben lenni. Itt a reflektort most szó szerint autó reflektornak kell érteni, mert mikor Tibor távozni készült akkor a parkolóban nemegyszer egy-két órás kis figyelemfelkeltő műsort mutatott/mutattak be. Még a nyugdíjasok is, akikből sok van arra, megálltak, lesték őket, ment a pletyi a lépcsőházban, miegymás. Engem különösebben nem érdekelt viszont az akkori barátnőmet valamiért igen, alig tudtam néha elrángatni az ablaktól. Kecskés Tibor a szememben soha nem volt több senki másnál, kevesebb is csak egyszer. Vasárnap nap volt, iszonyat mennyiségű hó esett. Lementem a parkolóba, hogy kiássam a kocsit, mert délután szerettem volna használni. Hosszú időbe telt, de kiástam majd el is hajtottam vele. Mikor jöttem visszafelé akkor Tibor épp előttem kanyarodott be a parkolóba. Mivel a parkoló sosem volt tele, ezért mindenkinek a megszokott helye volt, sosem álltunk máshova. Ebből kifolyólag havazáskor csak annyi hely volt ahány autó. Követtem Tibort és mit ad Isten, pont az egy üres helyre, az enyémre áll be. Jólvan, gondoltam, én meg szépen beálltam mögé keresztben, reggel hatkor úgyis megyek dolgozni. Tibor azért észlelte, hogy valami itt nem frankó, mert félméteres hóban van egy üres hely. A lépcsőház ajtajában megálltak Britnivel, onnan figyelték az eseményeket. Tudtam, hogy ő még aznap lelép, éjszakára ugye nem maradhatott…
- Szia, az ott a te helyed? – tette fel a választ magában foglaló kérdést.
- Igen.
- Akkor nem cserélnénk, én hamarosan megyek is?

Rendes volt, hogy felajánlotta a cserét, miután két óra alatt lapátoltam ki AZT a helyet…

Na, de teltek az évek, Linda is és az arca is nőtt.
Pasik jöttek-mentek, piszlicsáré munkák szintén. Playboy-ba megvillantotta a ciciket is (2x) tehát sikeres nő.
Most épp tanul, ha ráér, meg sorban áll a segélyért, ami alanyi jogon természetesen vitathatatlanul jár neki, na de kérem…

Nemrég utánajártam, hogy mi minden segély járna itt Angliában nekem, csak egy papírt kellene kitöltenem érte. De nem teszem, mert fent tudom tartani magam a fizetésemből. Plusz ha megtenném akkor olyan közutálatnak örvendenék, mint ő most. Holnapi bejegyzésemben erről fogok írni, ma már késő van hozzá, annyit előljáróban, hogy hőbörög a jónép, mert a bevándorlók milliomos életet élnek segélyekből. A mai újságban van egy oldalas cikk, majd levezetem.

Szóval Lindánk valamiért sorban áll a munkaügyi hivatalban. Én nem mondom, hogy azért, mert “nincs ki foglalkoztassa” és kell egy kicsit neki, hogy beszéljenek róla.

Mindenesetre jobb, mintha énekelne…

Szép volt, fiúk!

Tegnap véget ért az idei vébé, egy eléggé “érdekes” meccsel.
Ma reggel már kaptam a kérdést, hogy szomorú vagyok-e.
Nem vagyok, miért is lennék?

Tegnap a vébé legjobb csapata papíron a spanyol válogatott lett. És mivel olyan világot élünk ahol a papír számít nem a tudás, ezért hivatalosan is ők a világbajnokok, gratuéálok is nekik ezért!
De a legjobb csapat a 32 között kétségtelenül Hollandia volt. Büszke vagyok a kis csapatra, mert ők megmutatták, hogy egy közvélemény által leírt csapat is lehet jó, sőt, a legjobb. Hollandia kilenc ponttal lett első a saját csoportjában, hazaküldve egy Európa-bajnokot és a kamikaze módon, veszélyesen futballozó Japánokat. Ellenben a spanyolok kezdésként kikaptak egy Svájctól… Persze jó Svájc, hisz’ a 32 közé tudott kerülni, de azért aki a legjobb az ne kapjon ki olyantól aki a második körbe nem jut tovább.
A második körben a hollandok hazaküldték a vébé meglepetéscsapatát, Szlovákiát. Jól játszottak a szlovákok, az olaszok nem is felejtik el egyhamar. A negyeddöntőben úgy verték Brazíliát, hogy fordítani tudtak ellenük, a második félidőben teljesen szétverték az ellenfelet, tizenegy ember össze-vissza rohangált. Az elődöntő volt az, ahol a spanyolok először nehézségekbe ütköztek a vébén, Németországgal szemben. De kibekkelték a meccset, győztek.

A döntőben pedig derekasan küzdött Hollandia a tizenkét emberrel felálló spanyolok ellen. Kemény játék volt, nagy téttel. Nem akarom kritizálni a bíró munkáját, megtették már mások. Mint mondtam, büszke vagyok a csapatra, örülök, hogy láttam egy vébé döntőt, mégha ilyet is amilyen ez volt.

Búslakodásra semmi ok, két év múlva Európa-bajnokság, erőket összpontosítani!

Köszönöm Hollandia, hogy végigizgulhattam veletek ezt az egy hónapot, szép volt, fiúk!

A hét vicce

Elsőként szögezzük le:

Ha egy másik személyről nem akarunk tudni soha többet semmit és még csak látni se akarjuk, hallani felőle, akkor azzal az emberrel nem keressük az interakciót.

F.
Márciusban (ld.: 2 poszttal lejjebb) mikor feloldotta a tiltást msn-en akkor megkérdeztem tőle, hogy miért tette. A válasz az volt, hogy “mert kíváncsi voltam miket írogatsz.”
Ennyi. Utána viszont a rendőrséggel fenyegetőzött és újra letiltott.

Most a Skype a soros úgylátszik. Írtam neki iwiw-en, hogy ezt most miért csinálja? Sosem volt online, csak mikor felvett, kb. 2 éve. Erre bejelentkezett megint és kifejtette az álláspontját:

Most pedig kéretik nevetni.

20 év gyümölcse beérni látszik…

Izgalmas estém volt.
Beültem egy óriás pizzával és némi sörrel a tévé elé és megnéztem az elődöntőt. Ilyen izgalmakban még nem volt részem és még csak most jön a java. 20 éve várok a vasárnapi meccsre…

Emlékszem, ’86-ban még faterral együtt szidtuk a ruszkikat a tévé előtt azon a bizonyos szovjet-magyar meccsen. Meg arra is, hogy amikor a döntő estéjén sétáltunk hazafelé a Balatonból. Kérdezte fater, hogy kinek fogok drukkolni, mondom Argentínának. Hogyaviharba ne nekik drukkoltam volna, az isteni Diego fénykorában. De az öreg azt szerette volna, ha a németeknek drukkolok, hogy legalább európai csapat nyerjen. De én ezt leszartam, a németeket meg amúgy se kedvelem. De mivel egy tévénk volt, ezért nem ugrálhattam, szép csendben végignéztem a meccset, aztán lefeküdtem szomorúan, mert nem Argentína nyert.

Aztán ’90-ben már nem otthon néztem a vébét, hanem kocsmaközelben.
Valami történt ’86-’90 között amire nem emlékszem, hogy mi volt, de ’90-ben már ízig-vérig holland drukker voltam. Biztos, hogy valami meccset láttam, ahol nagyon megtetszett a játékuk, de esküszöm nem emlékszem.
De nagyon nincs mit rajt csodálkozni, ilyen csapat volt a ’90-es vébén: van Breukelen, Rijkaard, Koeman testvérek, van Tiggelen, van Basten, Gullit, Witschge, Winter…
A csoportból úgy ahogy, de kijutott a csapat három döntetlennel, de a következő meccsen a németek kiejtették őket. Nagyon szomorú voltam. Vébé döntőt szerettem volna látni a csapatommal.
A vereség csak megerősített, hitet adott és kitartást. Akár vébé, akár EB, én mindig Hollandiának drukkoltam.

És most, 20 év után beteljesül a vágyam…

Döntőt játszik a csapat.
Nehéz mérkőzés lesz, valószínűleg ismét a németek ellen. Most azt kell mondjam, hogy mindegy mi lesz a vége.
Teljesen mindegy.

Úgy ülök le vasárnap este, hogy ez az, ezt akartam látni. Nagy dráma lesz. Akármi lesz a vége, nem leszek csalódott. Ezek után már nem tudok az lenni.

Jó most holland drukkernek lenni.